Mélyebb tanulmány - Annak a hitnek következménye, hogy Isten mindent lát és tud

Nincsenek titkos bűnök

Jób tudta hogy Isten mindent lát, ezért mondhatta, hogy lehetetlenség volt, hogy pl. nő után vágyódjon [ahogy barátai gondolták], hiszen tényleg hitte (ahogy állította), hogy Isten mindentudó. “Jól látja utaimat Isten, és számon tartja minden lépésemet.” Mint ahogy Istennek emlékeztetnie kellett Izraelt: “El tud-e rejtőzködni valaki olyan helyre, ahol nem látom? Így szól az Úr. Nem én töltöttem-e be az eget és a földet?...” (Jer. 23:24). A szöveg kontextusa azt szorgalmazza, hogy hagyják el az emberek a bűneiket. Dolgoznunk kell azon, hogy bejussunk a Királyságba, mert Isten teljes egészében ismeri minden gondolatunkat és cselekedetünket, és egészen biztosan megítéli őket (Zsid. 4:11-13). A Hegyibeszéd valójában azon alapul, hogy a gyakorlatban Isten mindent tud és lát. Gondolataink és cselekedeteink ilyen értelemben egyenlők, mégis gyakran azt hisszük, hogy attól, hogy elég ügyesen titkoljuk őket, és nem cselekedjük meg őket, kisebb kudarcnak számítanak. És Isten mindezt messziről látja. Ezt megérve tudjuk kivédeni a vallásosság legnagyobb kelepcéjét: hogy lelkinek látszódjunk, de belül lelkiségünk halott legyen. Fred Barling testvér jegyezte meg ezzel kapcsolatban: “Az, amit Isten szeret az a teljesen hiteles ember, akiben a “belső” és a “külső” valójában egy, akinek a meggyőződése, “Te Istenem látssz engem””. Figyeljük meg, hogyan kezdi leveleit az Úr Jézus gyülekezeteinek a fejezetek elején: “Tudom...”; Az Ő mindentudása arra kell, hogy ösztönözze az Ő népét, hogy ehhez méltóan viselkedjen. A gyülekeztek kritikái, azt mutatják meg, hogy nem méltányolták eléggé azt, hogy Ő ismeri őket, és utaikat. Anna is utalt Isten mindentudására, ezen az alapon mondta Peninnának, hogy ne legyen túl büszke, és ne használjon kemény szavakat vele kapcsolatban. Pontosan ezt mondta: “Ne beszéljetek oly sokat, büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó! Hiszen mindentudó Isten az Úr, és a tetteket ő méri le. (1 Sám. 2:3).

A héber nyelv bizonyos realizmussal utal Isten útjainak természetére a mindennapi héber szó a “nézni”, különösen, ha Isten “nézésére” utal, az “előrelátni” jelentést is hordozza. Ábrahám ezzel vigasztalta Izsákot “Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról” (Gen. 22:8, az eredeti szövegben a gondoskodik szó a lát szóval van kifejezve). A “Jehovah-Jireh” kifejezés azt is jelenti, hogy Isten majd látja, előrelátja, biztosítja. “ ...Az Úr gondoskodik...” (Gen. 22:14). Ugyan ezt a kifejezést használják, amikor Saul kéri szolgáitól, hogy “keressenek” neki egy embert (1 Sám. 16:17). Hasonlóan fejezi ki magát Hágár is, amikor azt mondja “Te vagy a látás Istene” (Gen. 16:13 - A Misztótfalusi Kis Miklós féle 1695-ös aranyos Bibliában szó szerint van lefordítva: “...Te vagy Isten ki látsz engemet...”). Hágár háláját fejezte ki azért is, amit Isten előre eltervezett neki. Igazából ez azt jelenti, hogy Isten lát és tud mindent, és Ő meg tudja tenni és meg is teszi azt, amit a helyzetünk megkíván. Azért mert mindent lát, és mindent tud.

Nyitottság Istennel

A tény, hogy Isten lát és tud mindent, azt jelenti, hogy megnyithatjuk életünket előtte az imádságban, gondolkodásban. Jeremiás Isten elé tárja ügyét, mert Isten a “vesék és szívek vizsgálója” (Jer. 11:20). Lehet, hogy ezért voltak ezek az emberek, mint amilyen, Jeremiás is egy kicsit “durvák” Istennel, mindazt, amit vele kapcsolatban éreztek, elmondták neki. Tudták tehát, hogy Isten ismeri gondolataikat... Nem volt, és nincs is értelme szép szavakat mondani Istennek az imában, ha a szívben erős kritika fogalmazódik meg. A zsoltáríró(k) sokkal “durvábban” beszél(nek) mint ahogy mi szoktunk. Kiöntik érzéseiket, haragjukat, és frusztrációikat az ellenségeikkel kapcsolatban, és azt, hogy nem értik hogyan és miért tesz úgy Isten, ahogy. Mindezt hagyják lecsengeni. Úgy tűnik, hogy nem titkolnak semmit Isten elől, úgy beszélnek vele, mint barátjukkal vagy ismerősükkel. Dávid így kéri Istent “tégy igazságot peremben”... (Zsolt. 35:23), azért panaszkodik, mert úgy érzi igaza van, és arra vágyik, hogy Isten bírálja már el ügyét. A próféták is szövegeikbe szúrva időnként kommentálják a próféciát, amelyet éppen kimondtak. Dávid gyakran érez az emberek iránt úgy, hogy megátkozná őket, de mindezt Isten élé viszi, és Őt kéri arra, hogy átkozza meg őket. Amikor mi is, mint Dávid, úgy érezzük, hogy igazságtalan ellenségeink sanyargatnak bennünket, néhány dolgot tehetünk:

1. Kérhetünk bosszúállást. De ezt biblikus értelemben mi nem tehetjük meg.

2. Elfojthatjuk a megbántottságot és mérget, mégis azok valahogyan előjönnek. Így azokhoz a milliókhoz csatlakozunk, akik érzéseiket másképpen fejezik ki.

3. Vagy úgy tehetünk, ahogy - legalábbis így tűnik - Dávid tett. Az érzelmeket, úgy ahogy vannak, tompítatlanul Isten elé vihetjük. Kiönteni elé őket, imában és hagyni, hogy ő megoldja őket. Végül is ez egyezik a modern pszichiátria eredményeivel, miszerint nem zárhatjuk ki érzelmeinket, tehát valahogy, valamilyen megfelelő módon ki kell őket fejeznünk.

Ez az utóbbi - felfogásom szerint - a zsoltárok indítéka. Ezeket az érzelmi kitöréseket az Isten, mint imákat értékeli. A 137-es zsoltár írója, mérgesen és frusztrálva ült a babiloni folyóparton, fűzfára akasztott hárfájával a győztes babiloni katonáktól sanyargatva, akik a fogságba hurcolják... Olyan mérges lehetett rájuk, különösen akkor, amikor még azt is akarták, hogy énekeljen nekik (“Énekeljetek nekünk a Sion-énekekől”. És mint a megkeseredett ember gondolatai az egyik sértésről a másikra siklottak. Eszébe jutott, hogy amikor Babilon hódítani kezdett az Edomiták nem segítették zsidó testvéreiket (Abdiás 11:12). Sőt még bíztatták is a babiloni katonákat, amíg azok a templomot rombolták. “Romboljátok le, Romboljátok le egészen az alapokig” - ezt mondták. És ebben a keserű, és mérges lelki állapotban, ahogy Sionra gondolt, sírva imádkozott ez a zsidó. “Babilon pusztulásra méltó népe.... Boldog lesz, aki megragadja, és sziklához csapja csecsemőidet”. (Zsolt. 137:8,9). Isten ezeket a mérges szavakat, mint imát kezelte, és bizonyos értelemben be is teljesedtek a benne foglaltak. Ezeket a szavakat ismétlik meg a Jel 18:8,21-ben, és azt támasztják alá, ami Babilonnal történt. Babilon gyermekei Krisztushoz, mint kőhöz lesznek csapva, a kőhöz, amely Dániel 2:44 köve, amikor Krisztus visszatér. Darabjaira töri a Babilon vezette embereket, akik ellenállnak neki.

Ez teszi a zsoltárokat kihívássá számunkra abban, hogy megmutatja, hogyan tisztították meg az egykori testvérek lelküket, hogyan adták ki magukból haragjukat, félelmeiket és kétségeiket, örültek és élvezték a bőséget... Mindezt egy olyan Istennek tárták fel, aki meghallgatta imáikat, aki szenvedélyes szeretetet érez irántunk, aki együtt érez érzelmeinkkel, aki látja és ismeri mindazt, ami az emberi szívben van, sőt még többet is a mi Jézus Krisztus Urunk által. És itt rá kell kérdeznünk, hogy imáink ilyen minőségűek-e, vagy lecsúsztunk a középszerűség mocsarába, a szokványos frázisok, az agyonismételt szavak és témák szintjére… sőt mindettől még rosszabb lehet, ha azt gondoljuk, hogy Isten csak azt hallja és lássa, amit a formális imában mondunk neki, és nem veszi észre más érzelmeinket és gondolatainkat. Látva lát, és tud minden dolgot, vigyük hát elé mindazt, amit bennünk van. És mindezt rendkívül gyógyítónak találhatjuk, amikor a düh és a sérelmek ellen harcolunk.

Szavaink

Pál kétszer biztosítja olvasóit arról, hogy igazat mond, mert Isten jelenlétében beszél (2 Kor. 2:17; 12:19). A tény, hogy Isten mindenütt jelen van Lelke által, hogy létezik, el kell, hogy vezessen bennünket arra, nagyon igazmondóak legyünk. Az ítélet napjaiban, a megítélt Izrael megtudja, hogy Isten minden szavát hallotta, de ha mindezt most elfogadjuk, akkor ez befolyásolja savainkat már most. Saját szavainkkal leszünk igazolva (Ez. 35:12). Az arról való gondolkodás. Az, hogy Isten mindentudó ahhoz a csodálatos felismeréshez vezet bennünket, hogy megértsük érzékenységét az emberi viselkedéssel kapcsolatban. Ő észleli még a testbeszédet is, még Sion lányaiét is Ézs. 3:16 - akiket el is ítél, azért amilyen módon mennek. Ez mutatja meg, hogy milyen mélyrehatóan figyeli az emberi viselkedést. Anna mondja Peninnának, hogy ne beszéljen olyan büszkén, mert “Hiszen mindentudó Isten az Úr, és a tetteket Ő méri le”, azaz őket nem mindjárt ítéli meg, de biztosan meg fogja ítélni őket (1 Sám. 2:3).

Azért mert Isten lát és tud mindent, meg kell, hogy értsük, hogy ő a szavak kimondatlan vonzatait is érti. Jób szavai a megbánásról (Jób 40:5) Isten szemében a gyakorlatban rosszallást jelentettek iránta, mert azért lettek kimondva, hogy álcázzák azt, hogy Jób érzéseit afelől, hogy Isten igazságtalan vele (Jób 40:8), de amikor Jób gyakorlatilag ugyan azokat a szavakat használja (Jób 42:6), Isten elfogadja azokat. Isten azon képessége, hogy a dolgok velejébe lásson, nem csak a szavainkra kell, hogy hatással legyen, hanem arra is, hogy a szavak mögül, amelyekkel élünk, szívünkből kicsalogassa az őszinteséget.

Odafigyelés Istenre

Lehet, hogy van egy szándékos kétértelműség a héber szövegben és nyelvben Ézs. 44:21: “Izrael nem feledkezem meg rólad”, mert mindezt így is le lehet fordítani “nem fogsz elfeledni”. Az a tény, hogy Isten soha nem feled el bennünket, arra való ösztönzés lehet, hogy ne feledjük el őt mindennapi életünkben. Úgy cselekedni, mintha Isten nem látna mindent a gyakorlatban olyan, mintha megtagadnánk Őt, magát. Babilon úgy cselekedett, ahogy, mert úgy gondolta, nem látja senki “csak én vagyok, rajtam kívül nincs senki!” (Ézs. 47:10). Isten beszédét úgy csűrték-csavarták, hogy nekik jó legyen, Istent játszottak így azt gondolták, hogy viselkedésük láthatatlan marad a náluknál nagyobb erőnek. És mindannyiunkban van abból a szörnyű és félelmetes hajlamból, hogy így cselekedjünk